Sümegi várcsárda

Facebookpinterest

…avagy, életem egyik legpozitívabb csalódása.

A Kapitány nyomában

Még 2006 magasságában töltöttünk a Hotel Kapitányban néhány napot, kellemes pihenés volt. Ha már arra jártunk, nyilván megnéztük a várat és a környéket, azonban a Várcsárdát mindvégig csak kerülgettük. Valahogy nem volt hozzá bizodalmam. Mindig állt vagy 4-5 emeletes busz a parkolóban, magyar hangot nem igazán hallottam, gondoltam ide hozzák lehúzni a német nyugdíjasokat, ungarische folklór, herzlich willkommen. Nem erősítette a bizalmamat, hogy bár a Kapitányban jókat ettünk, a szállás programhoz tartozó lovagi vacsorán kemény volt a lencse a levesben, és kézzel kellett enni az íztelen félig sült combot. Nem ide tartozott, de valahogy lélekben mégis összekötöttem a kettőt. Nyilván a lovagi vacsora menthető, vélhetőleg hasonló minőségű kaják voltak a középkorban, abszolút autentikus, de valahogy nem volt kedvem ugyanehhez az élményhez a’la carte.

Tipikus turistakopasztó? Ez nem az!

Lényeg a lényeg, úgy alakult, hogy az utolsó napon már csak reggelink volt, ebédünk nem, és eléggé elment az idő a bepakolással, készülődéssel és a még elmaradtak megtekintésével, túlzás lett volna már kora délután üres gyomorral elindulni. Kapitányban napokig kosztoltunk, már untuk, a lovagi teremben csak egyszer, de az is elég volt, településre nem volt kedvünk bekolbászolni éttermet keresni, kézenfekvő megoldásnak tűnt a Várcsárda. Már a beülés első pillanatai kellemes csalódással teltek, azt gondoltam, a sok német nagypénzű nyugdíjas mellett meghallják, hogy magyarul beszélek, várhatom a kedves kiszolgálást, de nem így történt. Pillanatok alatt ott  volt a pincér, kedves és szívélyes volt, válaszolni is tudott a kérdésekre, mely nem általános, gyakoribb a “nem tudom, megkérdezem a konyhán” válasz, aztán nem jövök vissza, másik pincért küldök 10 perc múlva szituáció. Gulyást rendeltünk, valami sültet körettel, és áfonyás túrós palacsintát.

Mint a nagymama gulyása

Megérkezett a gulyás. Már a tálalása nem átlagos, mini bográcsban érkezett. Értem én, hogy a Balaton körül végig lehet kapni ilyet az út menti árusoknál, ennek ellenére nem veszi a fáradságot senki, hogy beszerezze és ebben tálaljon. Maga az étel pedig valami döbbenet volt. Finom, friss, forró, hatalmas, a fehér zsíros rész nélküli és vaj puha húsdarabokkal, ráadásul emberes adag. Otthoni, kerti parti minőségű bogrács gulyás volt, elképesztően finom, életem legjobb éttermi gulyása, ez egészen biztos. Mindehhez fél kar méretű, hatalmas karéj fehér kenyér, ami szerintem egy órával azelőtt még a mezőn volt búza formájában.

Kb. az első fogás után úgy éreztem magam, hogy semmi többet nem tudok enni, szeretnék itt aludni az asztalon egy pár órát, aztán enni még egy ilyet. De jött a főétel. Az sem volt rossz. A legkevésbé sem, de sajnos komoly emléket nem hagyott, erre nem lehetett esélye egy ilyen leves után. Nagyjából azért elfogyott, és már nem lehetett megfékezni a sort, mert érkezett az előre megrendelt desszert.

A palacsinták kapitánya

Megmondom őszintén, az áfonyás túrós palacsinta megrendelése hagyott bennem némi bizonytalanságot. Szeretem kipróbálni mindenhol a specialitásokat, ami nincs bárhol máshol, de itt kicsit féltem is tőle. Tartottam attól, hogy esetleg eleve egy savanykásabb túrót megtömnek még savanyúbb áfonya szemekkel, amiből a magok majd ropognak a fogam alatt, egy szárazra sütött széttörős végű karcos palacsintában. A desszert azonban ezzel ellentétben megismételte azt a döbbenetet, amit a gulyásnak sikerült.

Teljesen pépesre készített áfonyás túrókrém, éppen csak kicsit, pont kellemesen savanykás, inkább azonban édes, leöntve félig csoki, félig vanília öntettel, nem kis mennyiségben. Egészen elképesztően jól eltalált, kellemes és frissítő édesség. A kétféle öntet sem gejl, könnyű és pontosan illeszkedik a palacsintában lévő krémhez. Az egész ráadásul kellemesen hűvös, nem jéghideg, de nem is asztalon állott, szoba hőmérsékletű. Tökéletes volt.

Páros K.O.

A gulyásleves és a Sümegi palacsinta olyan durva kombinációt alkotott, hogy még vagy egy órát üldögéltünk ott, mire a kávét el tudtuk fogyasztani, és azon merengtünk, hogy milyen jó érzés kellemesen csalódni. Hogy itt, ilyen frekventált helyen mennyire meg lehetne úszni annyival, hogy minden német eljön egyszer életében, eszik valami moslékot, de szép a háttérben a vár és a naplemente, és ez mindent feledtet. Közben annyira elment az idő, hogy a háttérben a vár és a naplemente valóban szép volt, továbbá életem legjobb éttermi gulyásán és biztosan dobogós desszertjén voltam túl, ami tovább emelte a pillanat fényét.

7 years in Sümeg

Annak ellenére, hogy ezzel az igen kellemes élménnyel búcsúztunk Sümegtől, sokáig nem tértünk vissza. Pár évig nem volt rá mód, utána meg már talán azért nem akartunk, mert féltünk a csalódástól. Annyira jót ettünk akkor, annyira a számban volt még évek múltán is az az íz, hogy nem akartam egy esetleges visszatéréssel és csalódással ezt a szép emléket tönkretenni. De ennek is eljött az ideje. Egészen pontosan 7 évvel később, csak 2013-ban tértünk vissza a tett színhelyére, szerencsére ugyan abban a csoport összeállításban, illetve némileg bővült létszámmal. Remegő kézzel nyitottam ki az étlapot, és kerestem a jól bevált ízeket.

A gulyás megvolt, azonnal rendeltem, a desszertet nem találtam. Mint kiderült, azóta Sümegi palacsinta nevet kapott, 2006-ban még áfonyás-túrósnak nevezték, azonban ezek szerint kiérdemelte, hogy viselhesse a település nevét, azt gondolom nem érdemtelenül. Berendeltem hát őt is. Fő fogással nem is nagyon vesződtem, a 7 éve várt párosra készítettem minden befogadó kapacitásom.

Vajon sikerül megismételnie?

Megérkezett a gulyás. Ugyan az az ütött kopott remek hangulatú edény, ugyan az a fonott kosár és hatalmas szelet fehér kenyér. Szerintem míg ezeket konstatáltam, talán egy imát is elmorzsoltam: kérlek uram, a benne lévő gulyás is ugyan olyan legyen, mint egykor volt. Remegő kézzel fogtam meg a kanalat. Belemártottam az edénybe, és lassan a számhoz emeltem. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint a világ utolsó főzőversenyének mindent eldöntő zsűrije. Megállt a légy is a levegőben, mindenki lélegzet visszafojtva az arcomat nézte és a reakcióimat. És akkor majdnem egy könnycsepp is végiggördült az arcomon.

Mint a Lecsó című rajzfilm végén, mikor a mindig kritikus gasztro újságíró az utolsó nagy pillanatban édesanyjának főztjét és gyermekkorának ízét érzi a szájában, a lecsó kóstolásakor, és még a kanál is kiesik a kezéből. Na pont így éreztem én is magam, közben valójában semmi nem történt, a külvilágban rám se hederített, minden zajlott tovább, zúgtak az autók, csacsogtak a németek, nyerítettek a lovak. De én ebből mit sem éreztem a saját kis világomban, nekem akkor ott csak az a falat létezett, mely ugyan az a falat és ugyan az az íz volt, mint 7 évvel azelőtt.

Ritka a pozitív hang

Mire a pincér visszatért, már a leves java része elfogyott, közben az arcomon az időutazás élményének kaján vigyorával. Meg is állítottam az urat: “elnézést, szeretnék valamit mondani”. A fickó egyből összerándult, görcsbe állt a gyomra, felvette a rémült arckifejezést, és rá volt írva a kérdés: “atyaisten, mi nem fog ennek tetszeni”. De nem ez történt. Beavattam egy percben kis történetembe, a 7 éves várakozásra, hogy mekkora íz élmény volt akkor, és mekkora öröm, hogy ez most megismétlődött. Egyből feloldódott, nem erre számított.

Kis hazánkban nem szokás akkor kinyitni a szánkat, ha elégedettek vagyunk, csak ha van valami jó szaftos panaszáradatunk. Mint kiderült, ugyan az a szakács, mint 7 éve volt, én meg csak elismerésemet és köszönetemet küldtem neki. Pontosan ugyan ez történt meg a palacsintával is. Ő közben nevet váltott, de ez inkább csak a rangját, mintsem a változását fejezte ki. Pontosan ugyan azt az élményt sikerült megismételni, mint hét évvel korábban, ez pedig egyértelművé tette azt a tényt, hogy a következő látogatással már biztosan nem várok 7 évet.

Peregtek a dobok, méltón ünnepeltük a visszatérést

Mindeközben az étterem körül majd bent is nagyon hangulatos esemény zajlott. Az étterem előtti parkolóban olasz, díszes, korhű ruhába öltözött férfiak ütemes dobszóra zászlókat lengettek és dobáltak, igen látványosan, majd ennek végeztével a dobos sereg bevonult az étterem teraszára, és körbejárva a széksorok között olyan erővel verték az ütemet, hogy rezegtek az asztalok. Nem szeretem sem a felfordulást, sem az erős zajokat, itt azonban ennek annyira helye volt, és annyira illet a környezethez, a hangulathoz, hogy tényleg mintha időutazásba lett volna részünk, és nem csak 7 évet mentünk volna vissza az időben. Fantasztikus élmény volt. Aztán egy távoli asztalcsoporthoz leültek a fellépők a terasz végében, hatalmas pofa söröket kaptak a csárdától, tósztokat mondtak, ment a velőt rázó röhögés, abszolút közép kori kocsmahangulat kerekedett, a szó legpozitívabb értelmében. Éppen csak Samu és Frodo nem jelent meg a pult végében, de komolyan.

Specialitás: bográcsgulyás, Sümegi palacsinta
Pro: bográcsgulyás, Sümegi palacsinta, változatlan magas minőség, kedves pincérek, gyors kiszolgálás, a pozitív csalódás abban, hogy nem azt kapod, mint amit hinnél
Kontra: semmi, de komolyan, semmi

A Sümegi Várcsárda egy kifejezetten jó étterem. Nagyon szép, egyedi helyen, remek ételekkel, kedves és gyors kiszolgálással. Akinek volt már, hogy elhaladt mellette, és hasonló okokból nem tért be, mert nem volt benne bizodalma, ne adjon a sztereotípiákra, itt ez nem érvényesül. A hatalmas forgalom és a sok turista ellenére ez egy kiváló éterem, nem egy nyári meggazdagodásban gondolkodnak. Ha erre jársz, mindenképpen térj be egy bográcsgulyásra és Sümegi palacsintára, ami pedig megmarad belőle, hozd el nekem.

Cím: 8330 Sümeg, Kisfaludy kert,

Facebookpinterest
Facebook Kövess minket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg az alábbi számokat a "nem vagyok robot" ellenőrzéshez: *