Házi, vajas kifli (+ egy kis gyereknevelés) :)

Facebookpinterest

Manapság már rengeteg féle pékárut lehet kapni, de szerintem, és ezzel a gyermekeim is egyetértenek, a házinak nincs párja. 🙂 A bolti kifliből jó, ha egy szendvicset legyűrnek, az itthoniból viszont simán lecsúszik, akár kettő, három is! Igazi békebeli, réteges, ízes, puha kifli, ropogós héjjal, ami még napok múlva is finom, bár azt ritkán “élik meg”.

Meggyőződésem, hogy azokban a családokban, ahol a gyerek “rossz evő” (most itt nyilván nem a különböző egészségügyi okokra visszavezethető, allergiás, stb. helyzetekről van szó), egyszerűen csak a házilag készített ételek receptjén, elkészítési módján kellene változtatni, több otthon, esetleg a gyerekkel együtt elkészített fogást tálalni, és a probléma meg is oldódik. (Ropi: Vagy esetleg kéne úgy egyáltalán alapból főzni, rendszeresen házi ételt csinálni, igazi ízzel, fűszerrel, jó minőségű összetevőkkel, nem csak mirelit és olajban sült vackokat, hogy ne legyen éhes a gyerek!)

Nálunk legalábbis így működik. Amiről a gyerekek látják, hogy én készítem, vagy aminek a készítésében részt is vehetnek, azt sokkal jobb étvággyal eszik meg, fel sem merül, hogy “pfúúúj”, vagy “én azt nem szeretem”. Ha mégis van valami, ami nem annyira nyeri el a tetszésüket, akkor sem nyugszom bele, hogy jó, akkor a gyerek ezt sem, eszi, meg azt sem szereti, eszembe sem jut rájuk hagyni, mert látom, hogy az hová vezet: lányaim sok barátja, barátnője kizárólag az olajban sütött, lehetőleg mirelit húst, krumplit, illetve pizzát, chipeset hajlandó megenni, a szülők pedig még asszisztálnak is ehhez. (Ropi: Nyilván ez az egyszerűbb, mint foglalkozni vele, törni magát az embernek, energiát áldozni rá, és változtatni, úgy csinálni a receptet ahogy finom és mindenki megeszi. Csak itt éppen demagógia nélkül a gyerek egészsége a cél, és ez szerintem nem mellékes szempont.)

Széttárják karjaik, hogy ők nem tudnak mit tenni, kiveszik őket az iskolai étkeztetésből, mert ott sokszor van főzelék, meg párolt zöldség, stb, amire a gyerek pfújjol, azt mondja, hogy az az étel ehetetlen (ezt persze anyu/apu rögtön készpénznek veszi, hiába mondja a tanárnéni, hogy szó nincs róla, még ő is sokszor visz haza a saját családjának is belőle), és befizetik a büfés nénihez, aki minden nap ezeket az olajban sült típusú ételeket tálalja, azzal a felkiáltással, hogy “így legalább eszik valamit Jucika, meg Pistike”. Na meg persze, így nem is nagyon kell konfrontálódni a gyerekkel, így sokkal könnyebb megúszni a vitát, megoldani a helyzetet. A gyerek egészsége nem olyan fontos, mint, hogy apunak/anyunak nehogy kényelmetlen legyen a helyzet.

Nem állítom, hogy a menza kaja fenséges, és jobbat el sem tudok képzelni a gyerek számára, de véletlenül úgy alakult, hogy annak idején, amikor a kisebbik lányom beszoktatós volt az óvodában, kiderült, hogy az ovi, ugyanarról a konyháról kapja a kaját, mint a nagyobbik lányom sulija. Rendszeresen ott voltam az oviban ebédidőben, alkalmam volt látni, megszagolni, időnként meg is kóstolni az ételt. (Ropi: Illetve itt a gyerekek még izgágák, inkább mindenre figyelnek a kaja mellett, csak épp a kajára nem, és simán megeszik. Míg az iskolások már “fegyelmezetten” ülnek, beszélgetnek, és szét elemzik a kaját. Ott pedig elég, ha egyetlen gyerek azt mondja, ez vacak, nem eszem meg, és indul a lavina, utána egy sem eszi meg. És tény! Nem egy csoda remek kaja. De az olajban sült instant ételek sem azok, és sovány vigasz, hogy a gyerek legalább eszik valamit.)

Vitathatatlan, hogy a fogások nem egy luxusétterem színvonalát képviselték, de abszolút elfogadhatóak voltak mind állag, mind íz/illat szempontjából és a szigorodó előírások miatt viszonylag nagy arányban tartalmaztak zöldségeket és különböző gabonaféléket is. Ezért tehát úgy gondolom, hogy nem feltétlenül a menza minőségével van probléma, amikor a gyerek pfújjol. Ezek a gyerekek általában máshol is pfújjolnak.

Én úgy vélem, hogy, mint általában véve a gyereknevelésben, ezen a téren is vállalni kell a konfliktusokat, venni kell a fáradtságot, hogy megszerettessük az ételeket, a minőségi étkezést. Én ezzel a szemlélettel nevelem őket, és bátran állíthatom, hogy nem válogatnak, nem pfújolnak (kivéve, ha valami tocsog az olajban, lásd a Malackrumpli sült krumpliját). (Ropi: Ezt én is csak megerősíteni tudom. Számos olyan étel van most, ami kedvenc lett, amit pl. gyerekkorban én sem ettem meg / pl. spenót/. Sajnos nagymamám és dédnagymamám nem volt a főzési ismeretek csúcsán, de nyilván ez nem volt elvárható, dédi pl. két világháborút élt át, jó, ha enni volt mit akkor. Ez a mentalitás azonban nyilván megmaradt később is, a só-bors-paprika volt a max fűszer amit ismertek, de inkább csak a só, illetve minden alapanyaggal és összetevővel a spórolás, így sajnos a végeredmények is eléggé változó minőségűek lettek. Illetve a feldolgozás! Gondolom sok gyerek emlékszik, hogy pl. fél méteres leveszöldségek úsztak a tányér tetején, és muszáj volt megenni. Na ez pl. elég ahhoz, hogy a gyerek konkrétan ne csak az evést, de a nagyszülőkhöz járást is megutálja! Nem nagy művészet ezt apróra vágni, és úgy beleszórni a levesbe, mégis sokkal jobban néz ki, mindenki simán megeszi, és még az íze is benne van. Kb. ilyen kaliberű dolgokról beszélünk, csak ebből van vagy több száz.)

Ha valami nem annyira jön be nekik, akkor addig változtatgatok kicsit a recepten (persze úgy, hogy az étel jellege megmaradjon), amíg végül szívesen eszik, sőt meg is szeretik. De erről a spenót receptjénél kicsit már értekeztem. (Persze létezik a másik véglet is, amelyik azt hazudja a gyereknek, hogy allergiás a csokira, azért nem kaphat, aztán nagymama titokban kell, hogy néha pár kockát adjon neki (Ropi: ovis banzájon, ahová anyu és apu ugye nem jön el, csak nagyi vagy bébisitter), és láss csodát, a gyerek mégse lesz rosszul, csak annyit érnek el vele, hogy, amikor mégis hozzájut, akkor mértéket nem ismerve, két pofára zabálja…. erről is van egy két történetem, de azt majd máskor. :)) (Ropi: ugyan ezt csinálják a chipssel és minden egyébbel akit teljesen tiltanak tőle, amikor csak teheti, azt eszi, sokszoros mértékben. Persze a másik véglet, ahol ez az alap táplálék, és ilyet is ismerünk sajnos. Nem árulok el nagy titkot: normális, finom, ízes házi kaja kell, és abból fog enni rendesen a gyerek, utána meg lehet csoki és chips is, nem fog belehalni, de az alap a rendes étkezés!)

Na, de most térjünk vissza a szuper házi kiflihez:

Hozzávalók:

  • 60 dkg finomliszt
  • 2 teáskanál só
  • 5 dkg élesztő
  • 3 dl tej
  • 1 ek. cukor
  • 4 ek, kb. 5 dkg vaj  (szobahőmérsékletű) NEM MARGARIN!!!
  • + 3 ek vaj (olvasztott vaj a kenéshez)
  • 1-2 tojás sárgája (kenéshez)

 

Elkészítés:

A tejet meglangyosítjuk, de éppen csak annyira, hogy ha beledugjuk az ujjunk, se hidegnek, se melegnek ne érezzük. Ennél több nem kell az élesztőnek, ha túl meleg a folyadék, az élesztőgombák elpusztulnak.Oldjuk fel benne a cukrot.

Morzsoljuk bele a tejbe élesztőt, és futtassuk fel.

Amíg erre várunk, keverjük bele a lisztbe a sót, adjuk hozzá a darabokra vágott vajat.

Amikor az élesztő felfutott (lásd a képen), öntsük a liszthez és gyúrjunk belőle sima, lágy tésztát. Ne sajnáljuk az időt a gyúrásra, dolgozzuk meg jól a tésztát.

Szórjuk meg a tészta tetejét liszttel, takarjuk le a tálat egy nedves konyharuhával, és meleg helyen kelesszük kb. 40-50 percen keresztül.

Ezután röviden gyúrjuk át a tésztát és vágjuk 10 egyenlő részre és mindegyikből gyúrjunk gombócot.

A gombócokat a lehető legvékonyabbra nyújtsuk ki, majd kenjük meg a kenéshez szánt, olvasztott vajjal, és tekerjük fel őket. Rakosgassuk őket sütőpapírral kibélelt tepsire, és hajlítsunk belőlük kifli formát. Kelesszük még egy fél órán át, majd kenjük meg őket tojássárgájával.

A sütőt NEM kell előmelegíteni!

A hideg sütőbe tegyük bele a kifliket, majd 180 °C-on kb. 25 perc alatt süssük őket aranysárgára.

házi vajas kifli

Facebookpinterest
Facebook Kövess minket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az időkorlát lejárt. Kérjük töltse újra a CAPTCHA kódot.