És már senki sem - Tíz kicsi néger - Játékszín

És Már Senki Sem (avagy: Tíz kicsi néger) a Játékszínben

Facebookpinterest

Mindig is imádtunk színházba járni Ropival. Persze az elmúlt években a két gyerek mellett ez kissé nehézkessé vált, azért velük együtt is számos Bonbon Matinét, Kaláka együttest, és egyéb gyerekeknek szóló előadást végig látogattunk, de ahogy nőnek egyre többször sikerül felnőtt előadásokra is újra eljutnunk kettesben. Az egésznek van egy kis ünnepélyes jellege. Az ember kicsit jobban rákészül, mint egy sima mozira és így még jobban sikerül kiszakadni a hétköznapi elmebajból. Arról nem is beszélve, hogy szellemileg is rásegít, hogy az ember kitörölje az “Én kicsi pónim”, “Dóra a felfedező”, és estig lehetne sorolni mennyi ovisoknak szóló rajzfilm bénító hatását, ami a hétköznapokban folyamatosan gyötri az agyunk.

A könnyedebb, tényleg szórakoztató darabokat kedveljük, ha már végre sikerül eljutni szórakozni, inkább nevetünk, mint sírunk, de néha azért benevezünk egy Julius Cesarra is. Mostanában legnagyobb hatást az Alföldi Róbert rendezésében színpadra állított “Őrült nők ketrece” gyakorolta ránk. Szuper volt, Ropi meg is írta. A tegnapi előadást az én kedvemért látogattuk meg, elkötelezett Agatha Christie rajongóként ugyanis muszáj volt megtekinteni a Játékszínben 2015. májusában bemutatott előadást. Félelmeim voltak, hogy milyen lesz, hogy tudják a krimi hangulatot és az ehhez elengedhetetlen izgalmat színházi körülmények között átadni.

And there were none

Ez a mű eredetei címe, amit a magyar színpadi adaptáció címe (És már senki sem) is némileg lekövet. Beszédes cím,És már senki sem - Tíz kicsi néger - Játékszín ami az eredeti, 1939-ben íródott történethez remekül illeszkedik, de az első kiadás Nagy Britanniában mégis “Tíz kicsi néger” címmel jelent meg egy régi angol gyermekmondókára utalva, ami körül a történet cselekménye bonyolódik. A fenti címet először a későbbi, amerikai kiadás kapta meg. Ez a mondat ugyanezen mondóka Amerikában elterjedt változatának utolsó sora.

A színpadi adaptációhoz tulajdonképpen mégsem igazán passzol egyik sem, hiszen a hazánkban bemutatott darab vége teljesen eltér az eredeti történet végkifejletétől. A művet 1943-ban állították először színpadra, az adaptációt pedig maga Agatha Christie készítette, mivel úgy gondolta, hogy az eredeti történet végkifejlete a színházi közönség számára nem lenne tetszetős, illetve a színpadra állítás is meglehetős nehézségekbe ütközött volna. Azóta született számos színpadi és filmes feldolgozás, amelyek más-más véget álmodtak a történetnek, de a magyar előadás az eredeti, a szerzőnő által készített adaptációt követi. Ezt nagyon respektálom, utálom ugyanis, amikor a különböző feltörekvő rendezőcskék a klasszikus karakterek és zseniális történetszövés alapvető elemeit is megváltoztatva nyúlnak hozzá Agatha Christie műveihez. A címre visszatérve, véleményem szerint a fentiek miatt maradhatott volna a Tíz kicsi néger elnevezés, de ez talán már szőrszál hasogatás, nyilván csak az én “vájtfülű” rajongói lelkem érzi így, az átlag nézőt nem zavarja.

Parádés szereposztás, nagyszerű rendezés

És már senki sem - Tíz kicsi néger - JátékszínA rendező, Szirtes Tamás szerencsére nem ma kezdte, és általában nagyon jó érzékkel nyúl hozzá a különböző darabokhoz, legyen szó nagyszabású Broadway-es musicalről, vagy akár csak egy ilyen pöttöm színház, mint a Játékszín egydíszletes darabjáról. A szereposztás parádésnak is nevezhető, Gálvölgyi János, Németh Kristóf, Benedek Miklós, Hajdu Steve, Józsa Imre, Csonka András, Csizmadia Gergely és a helyére beugró Jánosi Dávid, Lévay Viktória, Zsurzs Kati, Tóth Judit és Tóth Máté.

A színészek remek alakítást nyújtanak, bár az én fantáziámban a könyv alapján a Gálvölgyi János által alakított Lawrence Wargrave kicsit eltérő karakter, illetve Vera Elisabeth Claythorne sem pontosan a Lévay Viktória által megszemélyesített nőalak, de ez nyilván nagyon szubjektív, összességében pedig nem zavaró az eltérés, nem von le a darab élvezeti értékéből.

Az Agatha Christie történetekre általában jellemző sok szereplő, sok név probléma, ami például Ropi számára a “nemszeretem” okok egyike, természetesen a színpadon is megjelenik, de a nagyszerű rendezés megkönnyíti a néző számára a szereplők megismerését. A darab elején ötletes, filmszerű megoldással kerülnek egyesével bemutatásra a karakterek és a neveket sokszor ismételgetik, így hamar átlátjuk, hogy ki kicsoda.

A darab meglehetősen hosszú, 3 felvonás, a szünetekkel együtt 2 és fél óra, ugyanakkor nem tűnik annyinak. Magával ragadnak az események, ráadásul, mint azt a ruhatáros néni megjegyezte, “sok a gyilkosság, kell hozzá az idő”. A végjáték az eredeti színpadi feldolgozásnak megfelelően mellbevágó fordulatot tartogat és a happy endet kedvelőket sem hagyja cserben.

Díszlet, zene

A díszlet egyszerű, sötét és baljóslatú. Ez egyrészt negatívum, hiszen az olyan rajongók, mint én, aki a szerző minden könyvét olvasta, tudják, hogy valójában nem így néz ki egy korabeli fényűző villa, másrészt viszont remek, hiszen nagyszerűen hozzájárul a feszült légkör megalapozásához.

És már senki sem - Tíz kicsi néger - Játékszín

A feszültség a darab elejétől kezdve folyamatosan fennáll és fokozódik, amit három elem, a díszlet, a zene és a ködös füst mindvégig segít. Filmeknél megszoktuk, hogy a cselekmény hangulatához, a történésekhez illeszkedő aláfestő zene szinte folyamatosan jelen van, színházban én ilyennel még nem sokszor találkoztam, itt azonban ezt az eszközt is remekül kihasználják, hogy a krimi, az izgalom a sajátos színházi körülmények között is magával ragadja, beszippantsa az embert.

A díszlettel ellentétben a Gulyás Levente által írt zene pontosan olyan, amilyet egy klasszikus krimik iránt rajongó, a kor szellemét átélni kívánó néző képzel magának. Szinte végig, halkan meghúzódik a háttérben, de felhívja a figyelmet az apró mozzanatokra, utalásokra, amelyek közelebb visznek a rejtély megoldásához, fokozza a bennünk keltett, de mégsem túlzásba vitt feszültséget, amikor kell elandalít, ha kell, akkor pedig ránk hozza a frászt. Nagyszerű.

És már senki sem - Tíz kicsi néger - Játékszín

ropi_velemeny_start

Tudom, elismerem, szégyen, de valóban nem olvastam el egyetlen Agatha Christie könyvet sem. Nekem valahogy túl nehéz. Illetve van aki kedveli a krimit, van aki kevésbé. Én a lényegesen könnyebb olvasmányokat szeretem (Pl. Sándor Anikó Camino és azt követő könyveit olvastam legutóbb a hazai kínálatból), vagy ha kicsit testesebb darab, akkor inkább a fantasy felé hajló változatokat kedvelem (pl. a Vaják sorozat). De olvastam például Nick Vujicic könyveit is. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) ezt a darabot komolysága ellenére én is kifejezetten jónak és szórakoztatónak tartottam. Nem mondom, biztosan nem élveztem közel sem annyira, mint Pufi, de ez így is van rendjén, mindenkinek van ami a favorit, nem vagyunk egyformák. Azonban pl. a színészek első belépésekor film szerű effekttel történő bemutatása nekem is tetszett. Ötletes és hatásos volt, illetve még kicsit szórakoztató is.

SPOILER!!! Bevallom, nekem azért volt pár mélypont. Az első felvonásban először is a fent említett módon bemutatták, ki kicsoda, ez még rendben is volt. Aztán el kellett mondania mindenkinek, ki hogyan került ide, mi volt levelének a tartalma. Még ez is fenntartotta az ember érdeklődését, azonban a harmadik, ismételten csak pár perccel később érkező felsorolás, hogy ki kinek a halálát okozta, az nekem már sok volt. Értem, hogy kevés az idő, illetve sok a tény és információ, amit valahogy át kell adni, de ez a három felsorolás ilyen gyors egymásutánban nekem már megtörte a figyelmemet. Mondjuk gyakran volt egy sikítás, vagy fegyver durranás, ez rendszeresen rám hozta a frászt, szóval bealudni nem volt lehetőségem. 🙂 SPOILER VÉGE!!!

Viccet félretéve, tényleg jó volt a darab. Kicsit sok volt az információs blokk, és nekem mondjuk 20-25 perccel hosszabb volt az előadás, mint a tűrés határ maximum, de komoly és éles kritikával nem tudom illetni. Hatásos volt a hang és fényjáték, jól használták a füstöt, mint ködöt, és nem volt zavaró sem a színpadi közlekedés, pedig sok ember kellett hogy jelen legyen egy kis területen. Néha kevesebb ember és nagyobb színpad esetén is elég zavaró, hogy keresztbe kasul mászkálnak és ajtót csapkodnak, láthatóan cél nélkül, csak rossz rendezés és karakter mozgatás miatt.

Technikai szempontból azt is megjegyezném, hogy olyan szinten is ügyesen bántak a füsttel, hogy megoldották azt is, hogy ne áramoljon le az emberek közé, a magasan lévő díszlet ellenére sem. Ezekre a gőzökre, gázokra sokan érzékenyek, vagy csak simán jön a pszichológia, és ha közeledik az arc felé a füst, az ember reflexből köhögni kezd. Itt ez szerencsére elmaradt, annak előadást zavaró mellékhatásaival együtt. Továbbá kint esős, ennek ellenére nem hideg, hanem fülledt idő volt a darab előtt (matiné volt, 15 órai előadásra mentünk), illetve három felvonás alatt több, mint 2 órát voltunk összezárva embertársainkkal egy elég kicsi nézőtéren, azonban a szünetekről visszatérve nem fogadott ázott kutya, vagy egyéb kellemetlen illat a teremben. Tíz pont tehát a technikai kivitelezésért is.

Ismételvén magam, a darab tehát biztosan nem volt akkora élmény nekem, mint Pufinak, vagy bármely más Agatha Christie rajongónak, azonban ismerem a témával kapcsolatos kényes ízlését, ha ő azt mondja, hogy ez rendben van, akkor rendben van, és ha neki tetszik, az nekem már elég. Biztos vagyok benne, hogy Szirtes Tamás is olvassa a bejegyzésünket, és eddig bár aggódott, de most már ő is megnyugodott, hogy megfelelő minőségű az adaptációja, még egy megszállott rajongó számára is. 🙂 Köszönjük az élményt ez úton is neki, és a remek színészeknek is.

ropi_velemeny_end

Ki a gyilkos?

Összességében az a benyomásom támadt, hogy talán Szirtes Tamás is Agatha Christie rajongó, annyira sikerült megfognia a karakterek jellegzetes tulajdonságait, a történet egyedi vonásait. Nehéz egy igazi megszállott Agatha Christie olvasó kedvére tenni. Olyan sok elhibázott karakter-megszemélyesítést, rossz történet értelmezést és félresiklott feldolgozást láthattunk az elmúlt évtizedekben, hogy kifejezetten üdítő élmény ha egy rendezőnek, néhány színésznek mégis sikerül eljutni annak a nézőnek a szívéhez is, aki elölről-hátulra, oda-vissza ismeri ezeket a történeteket. Aki pedig nem annyira (Ropi például a hosszú évek alatt kapott masszív kiképzés ellenére ilyen), annak számára még az örök rejtély is megmarad: vajon ki a gyilkos?

Facebookpinterest
Facebook Kövess minket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg az alábbi számokat a "nem vagyok robot" ellenőrzéshez: *