David Bowie

Facebookpinterest

Ez alapvetően egy vidám blog, és ezen a szokáson ezt követően sem kívánunk változtatni, azonban vannak olyan nem vidám témák is, melyek mellett nem tud elmenni szó nélkül az ember. Illetve mivel bejegyzéseimben alapvetően nem áll távol tőlem a társadalomkritikus hangnem sem, most is kénytelen vagyok hangot adni egy nekem nem tetsző jelenségnek.

Halottról jót vagy semmit, ismerem és tartom az elvet, nem viccelek a témával, főleg mert nekem is van sajnos igen közeli érintettségem még gyerekkorból. De nem erről akarok írni, sokkal inkább az egyre felületesebb világ tapasztalásából érzett elkeseredésemről. Visszautalnék a bekezdés elejére, senkit nem kívánok megbántani, de mikor 2013 végén elhunyt Paul Walker, tömeges R.I.P. feliratok, virágos képek, fotók, ábrák, rajzok és egyéb szomorúság, kegyelet, együttérzés kifejezések és megemlékezések árasztották el az internetet. Nem akarok álszent lenni, de meggyőződésem, hogy ha Magyarországon 100 embert megkérdeznék, hogy mondjon már 3 filmet, amiben Paul Walker játszott, a Halálos Iramban sorozaton kívül, akkor 99 egyetlen egyet sem tudna mondani. És ez a probléma! Ő az USA-ban volt ismert, az amerikai média nagyon felkapta a tragédiát, mi meg majmoljuk amit majmolni kell, mert az az elvárás. Az a szomorú, hogy már ilyen tekintetben is, már a legkomolyabb témában sincs egyéniség, csak divatirányzat követés.

Nyilván egy tehetséges fiatalember volt, és borzalmas, hogy ilyen korán távozott, illetve minden elhunytról lehet, kell, és illik is megemlékezni, de nálunk nem volt igazán ismert, ennek ellenére akkora tömeghisztéria alakult ki akkor mikor ő elment, mint azelőtt még talán sosem. És ez egy számomra végtelenül ellenszenves divat cselekedett volt már inkább, mintsem korrekt és valós őszinte megemlékezés. Így pedig éppen ellenkező hatást ért el, a megemlékezőről és nem a megemlékezettről szólt. Még az autós sorozatból is inkább a kopasz Vin “Riddick” Diesel volt az, akinek a nevét mindenki ismerte. Halálát követően azonban hirtelen mindenki Paul Walker legnagyobb rajongója lett, mintha mindig is betéve tudta volna munkásságát, filmes karrierjét, és egyébként is gyermekkorukban is már együtt homokoztak volna a játszótéren. Én ezt nagyon szánalmasnak és ellenszenvesnek tartom. Ha valakit ismertünk, szerettünk, sokat jelentett, hatással volt ránk és meg akarunk emlékezni, tegyük, lehet ezt otthon, magunkban, megnézzük egy filmjét, iszunk egyet emlékére. Az utólagos kirakat rajongás azonban véleményem szerint szükségtelen.

Régen is iszonyat erős volt, de korunkban talán még nagyobb nyomást gyakorol a fiatalokra a megfelelési kényszer, illetve a csordába tartozási szellem. És ha Jóska, Pista, és Juci is posztolt egyet, akkor nekem is kell. Ha ő megosztotta akkor nekem is meg kell. Ugyan ezt történt a párizsi tragédiánál is. Rettenetes borzalom történt ott, de az orosz gépen több, mint 200-an haltak meg, szintén ártatlanok, mégis francia és nem orosz zászló fedte mindenki Facebook profil képét napokig. Szomorú, hogy azzal érzünk egyet, akiről megmondják, hogy együtt kell vele éreznünk. Amiatt szomorkodunk a legjobban, amivel kapcsolatban a leginkább elvárják tőlünk ezt.

Mert mi lesz, ha az 500 ismerősöm közül 300-nak kék-fehér-piros a feje, de nekem nem. Közben még persze mindenki félig letolt gatyával jár, mély ülepes szerelésekben, kilógó alsóval, elől totál lenőtt szembe lógó hajjal, mert az kell az egyéniséghez, és én ugye egyéniség vagyok. Más kérdés, hogy 15 fiú van az osztályban, és 15-en így is nézünk ki, de ettől még mind egyéniségek vagyunk persze. Csak valahogy kívülről belülről egyforma egyéniségek. Azt gondolom azonban, ha már mindenhol és mindenben megy a megfelelni vágyás és csürhe szellem, legalább a gyász és a kegyelet kifejezés terén ne majmoljunk másokat, és itt ne legyen ez behódolás!

De sajnos az én ismerőseim sem igazán voltak ezekben az esetekben kivételek. Nem vagyok mai felkapott tini, nincs 700-900 ismerős a listában, akikről azt sem tudom kicsodák, de azért vannak elegen, zömében ráadásul a 30-40 közötti korosztályból, mely így aktív éveket tekintve abszolút inkább David Bowie és nem Paul Walker munkásságával esnek fedésbe. Ennek ellenére, tömegével posztolták ki akkor a kegyelet kifejezéseiket olyanok is, akikről pontosan tudom, hogy fogalmuk nem volt, ki az a Paul Walker. De most persze csend van és hallgatás. Holott Bowie dalait kívülről fújtuk már gyerekkorban.

De persze biztos csak megöregedtem. Biztos csak ugyan az a jelenség ért el engem is, mint ami minden generációnál jelentkezik, hogy az utánunk következők élete, viselkedése, felfogása és értékrendje lényegesen instantabbnak és felületesebbnek tűnik. Azt gondolom, illetve azt remélem, ez csak a látszat, és valójában nincs így. De a bejegyzésem apropója is sajnos az ellenkezőjét jelentette nekem. Míg Paul Walker-rel kapcsolatos részvét megnyilvánulásoktól hetekre felrobbant az internet, addig David Bowie szép csendben ment el. És szerintem ez nagyon nincs rendben így!

 

Nyilván méltatlan lenne, nem kell, és nem is fogok összehasonlítani, azonban ennek ellenére azt gondolom, hogy legalább annyi méltatást, megemlékezést és részvét bejegyzést megérdemelne Bowie is, mint Walker. Persze annyi a gond, hogy őt, az internet és közösségi média gerincét adó fiatalság talán már nem is ismerte. Ezt el is fogadnám, mert én már vénember vagyok, azonban egy valami kérdeznék csak meg: a magyar netes társadalom Paul Walkert ismerte?! Nem! Ő volt az a helyes de névtelen srác az autós filmekben, csak divat lett őt utólag szeretni. Kicsit sajnos ugyan azt érzem itt, mint Heath Ledger esetében. Ő egy számomra is szimpatikus, tehetséges fiatal színész volt, de ennek ellenére én legalább bevallom őszintén, hogy egyetlen filmjét, a Lovagregényt ismertem csak, illetve a nevét is csak a halála után tudtam és jegyeztem meg. De nem is posztoltam tele az internetet a részvét távirataimmal, még ha bántam is a halálát, mert nagyon őszintétlen lett volna. Szerintem ezt divatból másnak sem kellene tenni. Ez az egy terület legalább legyen szent, és ne a média meg a környezeti elvárás befolyásolja.

Hogy mit akartam ezzel az egésszel mondani? Nem pontosan tudom. Nyilván csak egy szerencsétlenül sikerült szomorúság kifejezés az egész. Leginkább persze a művész haláláról, és arról, hogy megy az idő, és szép sorban mennek el azok a nagy emberek, akik az én életemet meghatározták. Meg nyilván annak is a nehéz felismerése, hogy akik az én életem szempontjából nagyot alkottak, ma már ismeretlenek, és csendben távoznak. Persze szerencsére azért nem mindig van így. Vannak mindenki által ismert és elismert nagyon nagy sztárok, akikről tényleg komolyan megemlékezik a világ. Mondjuk persze ettől nem lesz könnyebb az ő távozásukkal sem szembenézni. A mai napig nem térek napirendre Michael Jackson halálán, de csak hogy egy frissebbet tragédiát említsek, Robin Williams is maradhatott volna még velünk vagy 20 évet.

Annyit kérnék csak tehát, ha már ilyen felületes és instant világban élünk, látszólag valós és mély értékek nélkül, akkor legalább egy tekintetben, a halál témában ne majmoljuk egymást, és legalább ilyenkor legyünk “egyéniségek”. Ne poszuljunk ki és ne nyilvánítsunk részvét hegyeket divatból, ha igazából nem is ismertük azt illetőt, és túl nagy hatással sem volt ránk, mert szükségtelen és őszintétlen. Nem leszünk attól kevesebbek, nem fognak minket megvetni az ismerőseink, ha mi nem osztjuk meg azt, amit már százezren megosztottak. Ha viszont nagy tömegekben tesszük ezt, és a közvetlen környezetünk pontosan tisztában van vele, hogy fogalmunk nincs az illető munkásságáról, eléggé hülyét csinálunk magunkból.

Persze jogos lehetne a felvetés és a kérdés, hogy azért mert nem igazán ismertem, de láttam 1-2 filmjét, miért ne érinthetne rosszul az illető halála és miért ne tehetném szóvá? De ha ez jogos, akkor az a kérdés is, hogy miért csak azt az illetőt, miért nem mindenki mást is említünk gyászüzenetben az oldalunkon, aki igazán nem volt ránk hatással, csak hallottunk róla egyszer valahol. Nap mint nap mennek el nagy nevek, ennyi erővel egy kegyeletfallá változhatna a Facebook, aminek talán maga az érintett sem biztos, hogy örülne. Nekem speciel nagyon ellenszenves volt a Paul Walker halála körül tömegektől tapasztalt álszent viselkedés. Még saját ismerőseimtől is, aki életében rendre fikázta a halálos iramban filmeket és a színészi teljesítményeket benne. Ettől persze illik és kell megemlékezni, de ezt tudjuk magunkban is, nem kell kirakni a kirakatba, hogy ez is rólunk szóljon, a magunk megítéléséről az ismerőseink szemében, illetve legalább ezzel is tartozzunk valamilyen táborhoz ha csak arra az öt percre is.

Itt azonban sajnos én ezzel kifejezetten nem fogok semmilyen tömegekhez tartozni, mert éppen az sarkallt ennek a nem vidám témának a boncolgatására, hogy méltatlanul kevés helyen láttam David Bowie-val kapcsolatos megemlékezést. És nem csak a közösségi médiáról beszélek, a vezető híroldalak is majdhogynem lábjegyzetben hozták a hírt. Szomorú, hogy itt tartunk. De biztos túl nagy “nyomás alatt” vagyunk a felgyorsult és felfokozott instant életünk miatt. Arról megemlékezünk, akit alig ismertünk, de a média és a baráti kör elvárja.

Tény, hogy ezt most nekem is elég szokatlan módon sikerült, azonban képtelen voltam elmenni szó nélkül a mára kialakult, és számomra nem tetsző jelenség mellett.

Nem erről kellett volna és nem erről akartam, hogy szóljon a bejegyzés, de így sikerült. Azonban így legalább őszinte voltam. Azt mondtam amit gondoltam, és úgy ahogy már korábban is szerettem volna.

A többit lerendezem magamban, a jól ismert dalokkal, kiemelt hangerővel és egy jóféle pohár borral.

“This is our last dance…”

Ég veled David!

 

David Bowie

David Bowie – Született 1947. január 8. – Elhunyt 2016. január 10. – élt 69 évet

Facebookpinterest
Facebook Kövess minket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az időkorlát lejárt. Kérjük töltse újra a CAPTCHA kódot.